82 évet élt a Szomszédok csodás sztárja, az egész ország siratja

A színpadon hatalmas erővel, mégis kifinomult eleganciával énekelt – a közönség nem tudott betelni vele. Mégis, miközben a világot jelentő deszkákon aratta sikereit, ő valami egészen másra is vágyott. Így vált a komolyzene ünnepelt énekeséből az egyik legnépszerűbb magyar tévésorozat meghatározó figurája.

A gazdagréti ház mindenkié volt

Ugye, te is emlékszel Taki bácsira, Lenke nénire, vagy a mindig szigorú Janka nénire? És ott volt a piperkőc, örökké panaszkodó Sümeghy úr is. A Szomszédok sorozat egyszerűsége, hétköznapi történetei és az ismerős figurák leültettek minket a képernyő elé. Sümeghy Oszkár karaktere különösen megosztó volt – pont úgy, ahogy azt a sorozat készítői megálmodták. Egy elviselhetetlenül fennhéjázó alak, akinek még a falon is saját képe lógott.

„Ebben a Sümeghyben számomra az a gyönyörű, hogy az ő szerepében eljátszhatom mindazt, amit másokban oly rettenetesen utálok” – mondta róla maga Palócz László. És valóban: a valóságban nyoma sem volt benne annak a fellengzős viselkedésnek, amit a karaktere képviselt.

A véletlen, ami mindent megváltoztatott

De hogyan kerül egy elsőrangú operaénekes egy hétköznapi tévésorozatba? Nos, az élet néha igazán különös fordulatokat tartogat. Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője épp új szereplőket keresett. Egy nap egy vizsgafilm került a kezébe – fiatal rendezőnövendék munkája, amelyben egy humoros operaparódia szerepelt. És ki volt az egyik főszereplő? Palócz László.

A történet innentől már történelem. A rendező felismerte benne azt a színpadi jelenlétet, azt a különleges egyéniséget, ami egy karakteres, színes tévészereplőt kívánt – így született meg Sümeghy Oszkár a képernyőn.

Az opera világa volt az otthona

Palócz nem a tévéből indult – az operaélet nagy alakjai között tartották számon már jóval korábban. A II. világháború idején kezdte karrierjét az Operaház kórusában, majd a Szegedi Nemzeti Színház, később a Fővárosi Operettszínház, végül pedig az Operaház szólistája lett. Olyan nagy szerepeket játszott, mint Jago (Verdi: Otello), Scarpia (Puccini: Tosca), vagy Tell Vilmos (Rossini: Tell Vilmos). Szerepléseit rendszerint hosszan tartó tapsviharral köszönték meg a nézők.

A Magyar Rádió stúdiója, Barlay Zsuzsa és Palócz László operaénekesek (1967) / Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A bariton, ami minden műfajban működött

Bár számos szakmai díj és elismerés övezte a pályafutását, mégis a Szomszédok hozta meg számára az országos ismertséget. A nézők egyre inkább Sümeghyként azonosították, ami nem mindig volt kellemes számára. Idővel ő maga is érezte: változtatni kellene a karakterén. „Fiúk, nem kéne ezt az Oszkárt lassacskán megnősíteni?” – javasolta, hogy talán egy kis emberibb oldal is megjelenhessen a szerepben.

A képernyő elnémult, a szív megszakadt

Egyszer azt írta valaki Palócz Lászlóról, hogy kétszer halt meg. Először amikor elvesztette imádott feleségét, másodszor pedig amikor véget ért a Szomszédok, és lekerült a képernyőről a sorozat vele együtt. Harmadszor 2003. november 28-án Budapesten. Az volt az ő igazi búcsúja a nézőktől.

82 esztendő állt rendelkezésére, hogy a tehetségével, szerénységével és szerethetőségével örökre bevésse nevét a magyar kulturális emlékezetbe.

Emlékezzünk rá szeretettel

Aki egyszer hallotta énekelni, az sosem felejti el azt a különleges baritont. Aki látta a Szomszédokban, az tudja, hogy Palócz László nemcsak kiváló művész volt, hanem egy szerethető, bölcs ember is. Sümeghy Oszkár szerepében ugyan önelégültnek tűnt, de a kamera mögött egy halk szavú, kedves úriember állt – egy igazi művészlélek.

Forrás: Ujsagmuzeum.hu